Szörnyen érzem magam. Csalódott vagyok. Vártam Őt.  Vártam, hogy  lássam, hogy  találkozzak vele, hogy öleljem és csókoljam, azt hittem, hogy  ma ez lehetséges, de nem. Zenél.  Szeretem, hogy zenél, de most annyira fáj a hiánya, és nem ír, mert nem tud, nem beszélünk, megőrülök. Iszonyatos érzésem van. Nem írta meg hol lesz, fogalmam sincsen, azt sem tudom kivel van. Megőrülök ettől a tudattól. Éget. Rossz érzésem van, nem találom a helyem, nem tudom mit csináljak,szeretnék eltűnni, szeretném kirakni a lelkem a testemből, mint már annyiszor, hogy  ne érezzek, nem akarom érezni ezt a fájdalmat. József Attila két verse jár az agyamban, az egyik, a nagyon fáj, hiszen iszonyatosan mar. Olyan kétségbeesés van a lelkemben. Miért nem ír? Alig írt ma, nem volt olyan mint szokott...biztosan fáradt, de én fáradtan is tudom, hogy  szeretem, és éreztetem is, ő érzi vajon? Lehet fölösleges minden aggodalmam, de mégis kétségbe ejt, hogy  a barátnője vagyok, és fogalmam sincs arról, hogy  hol van, mikor ér haza, mikor tudhatok róla, és azt nem hiszem, hogy  annyi ideje sincs, hogy  leírja hol van, hiányzom neki, és szeret... Nem azzal van bajom amit csinál, hanem a mikéntjét nem értem.  Nekem a lelkem zokogni fog mikor elmegyek a Balatonra, pedig a Balaton a mindenem, de mégis ő folyton előtérben van. És minden időt megragadok arra, hogy  írjak neki, hiszen ő a szerelmem. Miért jár ennyi kínnal és fájdalommal az, ha az ember szeret? Miért nem tudok nyugodt lenni? Hogy biztosan biztonságban van, jól van. Miért?! Fáj a lelkem.  Ég.  Legszívesebben eltűnnék, ezért a másik vers: "Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom." Nem bírom tovább, csak sírok és sírok.  Nem bírom.  Nem akarok érezni.  Semmit. Meghalok. Hívott. Az a pár óra szörnyen telt, nem akarok ilyeneket, katasztrófa ez az érzelmi intenzitás, de most már jó. Egészen megnyugodtam. Nem akarok eltűnni. Talán a világnak sem lesz vége, csak szeretem.

Megosztás a facebookon

Ha az ember szeret valakit, akkor csodaként látja Őt. Mindent. Az összes tulajdonságát, még a hibáit is,ha egyáltalán vannak, a külsejét, a nevetését, az ölelését, a hangját, az életvitelét, az öltözködését, egyszóval a szeretett ember mindene csodálatos. Aztán telik az idő, és ezek a tulajdonságok átalakulnak. Már lesznek hibái a szerelmünknek, nem mindig vágyunk rá, sokminden nem tetszik benne, sokszor utálkozunk, más felé tekintünk, a hétköznapok problémái között elveszünk, velünk együtt a csodálat is.

Eddigi kapcsolataim során velem mindig ez történt. Elveszett a csoda, már ha meg volt egyáltalán. De idővel, hetek, hónapok alatt a csoda megkopott, és a szeretett lényben megtaláltam a hibákat, amiket utáltam, és többé már nem akartam szeretni azt, aki előtte fontos volt. Eddig így éltem. Mindenhol elmondtam, hogy nagy Ő nincs, csak szerelmek vannak, kisebb nagyobb, és csak alkalmazkodás kérdése, hogy működik-e a kapcsolat, és nagy vágyból nem szabad kapcsolatot kezdeni, mert rossz vége lesz,hasonló hatalmas "bölcsességeket" zagyváltam össze, mindaddig amíg nem ismertem meg Őt, aki maga a CS.O.D.A.

Az első perctől éreztem, hogy van benne valami különös, pedig "csak" egy gyerek volt a folyosón, de ő mindig mosolyogva köszönt. Az áhitatokat is szebbé tette. Emlékezetes maradt számomra, szerettem elmenni mellette, most is megmelegíti a lelkem a gondolat is. Én gyakornok voltam, államvizsga előtt álltam, az álmom kapuiban, ő pedig diák volt. 

Elballagott, én államvizsgáztam,felvettek dolgozni, vissza az iskolába, de ő már nem volt ott. Nagyon néha találkoztunk, amikor szintén megkaptam a mosolyt, és azt hiszem viszonoztam is, hiszen öröm volt Őt látni. Tanítottam, ő tanult. Semmit nem tudtam róla. Aztán emlékszem, a facebookon ráakadtam egy videójára, ahol énekelt, nagyon ügyes volt, nem is tudtam, hogy ő ilyet is tud, gratuláltam is neki. Tetszett. Aztán képeket is láttam, és a fekete haj, a fekete szem, és a zene kellően magával ragadott, de maradtam a földön, hiszen Ő nagyon fiatal.

 

Alapítványi bál. Az iskolánkban minden évben megrendezésre kerül, és a 2015/2016-os tanévben engem kértek meg arra, hogy tanítsak meg az első osztályosoknak valami református éneket. Nagyon sokat gondolkodtam a dolgon, rengeteget kerestem, nem tudtam, hogy mi illik igazán hozzájuk, és nem tudtam, hogy milyen zenei kíséretre számíthatok, hiszen a kollégám segítségét nem szerettem volna igénybe venni, és akkor fantasztikus ötletem támadt, megkérem Őt, kísérjen minket, hiszen volt diák, nagyon ügyes, biztosan tudok vele együtt dolgozni is. Úgyhogy írtam neki. Elvállalta. Hogy örült-e akkor  neki, azt nem tudom, de én iszonyatosan, az biztos. Segített kiválasztani, hogy melyik ének legyen, hogy legyen egymás után, én tanítottam a gyerekeket, ő tanulta a kiséretet, és közben gyakoroltunk, esténként, itthon a kis mini szintimmel. Már amikor először jött megszűnt a külvilág körülöttünk, csak beszélgettünk és beszélgettünk, ült az ágyam szélén, és olyan dolgokat mondott el, amiken meglepődtem, hogy megosztja velem, de megtisztelt. Egyre többet gyakoroltunk, egyre többet gondoltam rá, és egyre jobban rettegtem a gondolattól, és próbáltam elhessegetni, de nem ment. Ő volt a gondolatom reggel, napközben, este, állandóan. Megállás nélkül. Olyan zavarban voltam előtte, mint még soha. Emlékszem, bejött az iskolába, sétált az ajtó felé az udvaron, kezében volt a szinti, a kockás ing rajta, beletúrt a hajába, és rámnézett. Ahogy ott álltam az ajtóban, éreztem, hogy végem. Ennyi volt. Nincs tovább. Elvesztem benne. A főpróba előtt elmentünk pénzt levenni, nem volt pénz az automataban, annyira jó volt az a pár perc is kettesben. Teázott az asztalomnál, mellettem volt.

Jött a bál. Nem tudom, hogy amiatt izgultam-e jobban, hogy neki tetszek, vagy amiatt, hogy hogy sikerül a műsor. A gyerekek nagyon ügyesek voltak, Ő végig engem nézett, én őt, hatalmas tapsot kaptunk, boldog voltam, vele, mert ez a közös munkánk volt, ami sikeres lett. Egész este vele voltam, táncoltunk, fenomenálisan táncol, bár ő ezt tagadja, eltette a 11 B tombolát. Elolvadtam. Már akkor féltékeny voltam, mindenkire aki körülötte mozgott, és amikor egyszer 5 percnél tovább volt távol tőlem, akkor irtam neki. Énekeltem a szájától két cm-re, az Afrikát, hatalmas erő kellett, hogy ne csókoljam meg.

Hazaértem, az autóban Őt néztem, nem akartam elszakadni tőle. Meg akartam csókolni. Nem akartam elengedni, nem érhetett véget az az este csak úgy. 2015. november 14-én tudtam, hogy az addigi életem felborult, és már csak Ő van. Írtam neki, hogy sokat gondokok rá, hogy nem eszek és nem alszok, és remegek, nem tudok nem gondolni rá. Azt írta, ő is így érez, legszívesebben elfutottam volna az utca végére, és a nyakába borultam volna, de nem tehettem. Eltelt a vasárnap, egész nap Ő járt a fejemben.  Eljött a hétfő este...Ő belépett a kapun. Végre megint itt volt velem. Tanított zongorázni, imádom a kezeit, imádom ahogy zenél, nem is nagyon tudtam koncentrálni a Boci, bocira, hiszen minden érzékszervem arra összpontosult, ahogy veszi a levegőt és kifújja, és hogy itt fekszik mellettem, és leplezzem azt a hatalmas vágyat ami bennem van. Zenét hallgattunk... Te vagy az a nő...körülbelül tízszer hallgattuk meg ugyanezt a zenét, és akkor végre megcsókolt. Megcsókolt. MEGCSÓKOLT. Soha előtte nem éreztem még olyat, mint akkor. Szerelmes voltam. Minden porcikám imádta Őt. Csoda volt számomra. Az egész világ a miénk volt. Leírhatatlan érzés.  Később nagyon sokat találkoztunk, rengeteget harcoltunk,elveszítettük egymást, becsapott, hazudott nekem, megismertem, megismert. Elrepített a mennyországba, földhöz vágott és az égig emelt. Az életem része lett. Belemerültünk a hétköznapokba, de ő nem.  Ő kimagaslott. Ő ma is CS.O.D.A. lassan 8 hónapja ennek az első csóknak, és a szenvedélyem iranta azóta sem csökkent, ugyanolyan hévvel csókolom, vágyom utána folyton, felnézek rá, mert annyi mindent csinál, bízom az erejében, tudom, hogy mellette majd biztonságban leszek, ő mindent megteremt számomra, mindenben támaszkodhatok rá. Dolgos. Nagyon is. Ez megnyugtat. Feltölt. Dominál. Gyönyörködöm benne folyton, a tökéletes testében, a csodálatos hangjában, hogy mennyire ember, hogy mennyire jó ember, hogy mennyi gond nyomja a vállát, Ő mégis bírja, hajt és megy előre.  Okos. Humoros. Kívánatos. Tudja mi kell nekem.  Vannak hibái, de én még azokat is szeretem.  Mindent szeretek tőle és benne, hiszen Ő az, aki megmutatta, hogy van igazI szerelem, van nagy Ő, hogy nem múlik el a szenvedély, a csodálat, van az ember életében egy valaki aki megmarad hónapok után is annak aminek indult. Csodának. 

Megosztás a facebookon

Az élet.  Az élet. Az élet nehéz. Nem tudod mit hoz, mikor mit tartogat számodra. Nem tudod mikor merre indulj, merre van a jó döntés, amelyet később sem bánsz meg.

Az élet elvesz. Elveszi azokat az embereket akiket szeretsz, nagyon szeretsz, meghalnak, elhagynak, távoli helyekre költöznek. Megszűnteti a luxust, elvesz tárgyakat és néha még a kenyérre valót is nélkülözni kell.

Az élet fáj. Fáj mikor szerelmes vagy, és nem viszonozzák, fáj, mikor megcsalnak, mikor nem úgy szeretnek, mint amire vágysz, mikor a barátaid ellened fordulnak, mikor fontos emberek cserben hagynak, mikor valakinek, aki számodra sokat jelent Te nem vagy fontos, mikor a tested fárad és  fáj.

Az élet harc. Harcolsz onnantól kezdve mikor megszületsz az utolsó percig. Harcolsz....hogy megfordulj, hogy a legjobb játék a Tiéd legyen, hogy megkapd amire vágysz, hogy jó jegyet szerezz, hogy barátaid legyenek és szerelmed, hogy elengedjenek szórakozni, hogy azt csinálhasd amihez kedved van, harcolsz, hogy bekerülj az iskolába, munkahelyre, a családodért, egészségedért,  az életben maradásért.

Az élet elmúlás. Hiszen minden dolog ami történik, időleges, előbb vagy utóbb új követi. Új vágyak, új álmok, új fájdalmak, új emberek, új helyszínek. Az életben állandó a változás, ahogy bennünk emberekben is. 

Az élet öröm. Amikor sikerül elérned az álmaid, amikor olyan dolgokat élsz át, amik boldoggá tesznek. 

Az élet csoda. Az érzések, amiket megélsz,amikor önfeledten játszhatsz, amikor a szüleid biztonságos karjában vagy, amikor jól teljesítesz az iskolában, majd a munkahelyen. Amikor megtalálod a barátaid, akiknek fontos vagy. Amikor megismered a szerelmed, és együtt átélitek a szerelem csodáját. Amikor megszületik a gyereked, az unokád, amikor öregen vissza emlékszel a szép pillanatokra.

Az élet ajánldék. Minden perce. Mert bár jó, vagy rossz dolgokat élsz meg, megéled. Tapasztalsz. Tanulsz. Folyton okosabb leszel a helyzetekből, ezáltal segíthetsz másokat. Hálás lehetsz, imádkozhatsz, nevethetsz az emberekre, felnézhetsz az égre, érezheted a nap melegét, láthatod a szivárványt, érezheted az ízeket, hallhatod a hangokat, tapinthatod azokat a dolgokat, amiket szeretsz. Ölelhetsz. Szeretkezhetsz. Tartozhatsz valakihez. Táncolhatsz. Ünnepelhetsz, sportolhatsz, dolgozhatsz...csinálhatod mindazt amit szeretnél. Az egész csak rajtad áll.

Az élet szép. Az én életem csodálatos.  Nehezen indult,rengeteget szenvedtem attól, hogy elveszítettem az anyukám, hogy rosszul tanultam, hogy nem voltak barátaim, hogy nem fogadtak el, hogy csúnyának éreztem magam, elégedetlen voltam az életemmel, fájt. De ma már ez nem így van. Igaz,az Édesanyám és a Dédimamám hiánya folyamatosan marón éget, ahogyan a többi szerettemé is, akik már nem lehetnek Velem, de a tőlük kapott ajándékot nézem, hogy mennyit adtak nekem, és én mennyit adhattam, és elviselhetetőbbé válik az elviselhetetlen. Csodálatos családom van. Olyan burokban és szeretetben nőttem fel, ami nagyon kevés embernek adatik meg, mindenem megvolt, és a minden napos lázadásaim ellenére egészen formálható lettem, viszonylag nyugodt. Fantasztikus barátaim vannak, akikre bármikor számíthatok, akik egymást is szeretik és elfogadják, és ez az érzés folytonos biztonságérzettel tölt meg, hiszen ha rajtuk múlik, sosem vagyok egyedül.  A munkám az, amit mindig is szerettem volna csinálni, hiszen tanítani, tovább adni a tudást,szeretni a gyermekeket a legnagyobb boldogság számomra. A körülményeim tökéletesek, van szép házam, autóm, mindenem amire szükségem van a kényelemes élethez. Megengedhetem magamnak, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. A Szerelmem...szándékosan hagytam utoljása ezt a részt. A Szerelmem egy csoda. Olyan, mint az élet. Néha a poklot járom meg, általában pedig a mennyországot. A Szerelmem az, akire mindig is vágytam.  Aki folyton magával ragad, elrepít olyan helyekre, ahol minden csupa-csupa jó.  A Szerelmem az, aki kitölti azt az űrt a szívemben, amit eddig nem tudtam. A Szerelmem, a Kicsim, a mindenem. Az én B-m. Félelmetes hatással van rám, mégis nagyon nehezen viselem a helyzetet amiben élünk, és nem tudom később mi lesz. Hiányzik. Folyton hiányzik. Olyan kevésnek érzem azt a néhány percet amit együtt töltünk, hiszen kevés is. Vele akarok lenni, szeretni akarom, és nem akarok azon aggódni, és arra várni, hogy mikor lesz rám 10 perce. Hiányzik.  Vissza szeretném kapni.  Mert Vele végre tökéletes lenne az életem. Megnyugodnék. Teljessé válna minden. Amit már most is sokszor érzek, csak a hiánya emészt. Ma amikor imádkozom arra kérem az Istent, hogy adja vissza nekem azt az időt, amikor lehetett velem, hogy gyorsan teljenek a napok, és mehessek vele kézenfogva sétálni, megcsókolhassam a strandon, fagyizzunk együtt, hogy kikiabálhassam a világnak, hogy én  Őt szeretem. Ugyanakkor hálás vagyok neki, hiszen annyit kockáztat értem, és minden időt amit tud, kihasznál, hogy velem töltse.  Boldoggá tesz, megnevettet. Figyel rám. Őszinte hozzám, és úgy szeret, mint amire szükségem van. Hálás vagyok neki minden percért, mert megmutatt nekem, hogy mi is az igazi szerelem. 

Megosztás a facebookon

Boldog napom volt. Reggel felébredtem, írtam és írt.  Szerelmesen. Boldogan. Találkoztunk. Nevettem vele. Szeretek Vele lenni, mindent csinálni. Egész nap beszéltünk. Öröm volt bennem. Folyamatosan csináltam valamit, de mégis rá szántam időt..mert fetölt ha beszélünk. Új erőt ad. Készítettem neki vacsorát, ami mérhetetlen boldogsággal töltött el, hiszen imádok neki adni. Egyébként is boldoggá tesz, ha örömöt szerezhetek valakinek, de ha neki az mindent felül múl. Vártam Őt nagyon. Próbáltam olyat alkotni, hirtelen, vasárnap este, ami elnyeri a tetszését...remélem sikerült. 

Ahogyan néztem a recepteket, a telefonom a kezembe volt, és megláttam...hogy egy másik lány, akibe Ő szerelmes volt, akit akart, aki miatt hazudott nekem, aki miatt hagyta, hogy szenvedjek, ismét odatette a szívecskét.... Nagyon rossz érzésem lett, hiszen akármilyen fiatal vagyok is, ahhoz nagyon butának kell lennem, hogy egy olyan embernek írjak szívet,aki nekem vissza se ír..

Leírhatatlanul ideges lettem. Pillanatok alatt, és ismét nem tudtam koncentrálni semmire, a vérnyomásom az egekbe volt, és remegtem. Nem bírtam féken tartani a félemeim. Hiszen megtörtént már, de ha megint megtörténik, akkor el kell engednem, ha megint átver, akkor nincs tovább, nincs többé Ő, és én ezt nem akarom, de még egy hazugság már nem fér bele. Minden alkalommal fájt az, hogy átvert. Fájt az is, hogy más lányoknak írt, de a legjobban az fájt, hogy nem mondta el, hogy nem tartott érdemesnek arra, hogy tudjak róla. És mindez azért, mert rengeteg helyzetben voltam már, sok mindent átéltem, tudom, hogy az ember sokszor zavarodott, hogy nem is gondolja végig mit csinál, hiszen velem is előfordult, ezért minden helyzetet meg tudok érteni, ha a másik fél őszintén és megbánással fordul felém. Egy kapcsolat egyébként is csak akkor működik, ha minden aggályunkat, hibánkat, félelmünket, örömünket, érzéseinket megosztjuk a másikkal. Másként nem. Hiszen, hogy segítsen az, akit szeretek, ha nem tudja mi történik. Például, hogy tudassam vele, hogy egy hús-vér kapcsolat, ahol számíthatsz a másikra, ahol ha valamire szükséged van, ő megoldja, megölelheted, hozzá bújhatsz, nevethetsz rá, fontosabb, mint egy interneten megélt odavagyok érted, es  fontos vagy nekem "szerelmi románc", ha nem tudom, hogy ő ezzel nem feltétlenül van tisztában. Hiszen, számomra ez egyértelmű.  Mert a telefon vagy a chat ablak nem fekszik melléd, nem ölel meg ha szomorú vagy, nem készít vacsorát, nem simítja végig az arcod, nem nevet Rád. 

Próbálok rájönni lassan nyolc hónapja, hogy neki miért volt szüksége rá, de nem találom a választ, és ő sem ad, csak a "nem tudom". 

 

Ma este tehát nagyon vártam. Ideges voltam. Nagyokat lélegeztem, úgy engedtem be a kapun. Érezte, hogy valami nincs rendben velem. Azt gondolom látszódott. Megkérdeztem, hogy beszél-e vele. Megmutatta, semmi. De a rossz érzésem nem múlt el. Egyszerűen nem múlik.  Nem tudom, hogy miért, hogy mi az oka, de egyszerűen nem akar csökkeni. Az előérzeteim egész életem során mellettem álltak, sosem hagytak cserben, és most sem hagy egyedül.  Pedig szeretném. Rettegek. Nem akarom elveszíteni, és az a nő sem akarok lenni, aki oda van a párjáért, aki közben más lányoknak ír szerelmes és nagyon kedves üzeneteket. 

Mert nem ezt érdemlem. Senki nem érdemli ezt, de én az egész felépített világom kockáztatom mellette, bevállalom a titkos kapcsolatunkat, amikor alig látom, és szenvedek tőle, és ha ennek ellenére ő hazudik nekem, akkor nem érdemli meg a szeretetem. 

Remélem nem így van. Remélem tényleg szeret engem, nem kell neki senki más lány, csak én, még chat ablak ként sem. Hiszen nekem sincs rá szükségem, nem is tekintek másra, csak rá. Szeretnék bízni benne, bízom benne, kérem az Istent,  és Őt,hogy ne  kelljen többet csalódnom. Mert hálás akarok lenni, hálás amiért szeret, amiért kockáztat értem, amiért énekel nekem, amiért erre jön ha fáradt, hogy megöleljen. Amikor bejön hozzám, mikor egész nap dolgozott...amiért szeret, amiért olyan érzéseket ad, mint senki más. Nyugodt életet akarok. Nyugodtat. Csak egymásra koncentrálva, egymást szeretve. Bennem minden megvan hozzá...életem végéig. Benne pedig minden megvan, hogy ez az érzés megmaradjon, hiszen Ő a MINDEN! 

 

 

Megosztás a facebookon

Minden titkos érintésed kell nekem...

"Minden percben elvarázsolsz teljesen....minden titkos érintésed kell nekem..." Most értem haza a Hooligans koncertről. Boldog vagyok. Örülök.  Egész este Rá gondoltam, minden szerelmes zenét neki énekeltem, hátha megérzi, tudnia kell, hogy mennyire fontos. Nem láttam meg senkit, nem néztem egyetlen férfira sem, hiszen nekem már csak Ő létezik. 

Boldog vagyok, pedig kicsit nehezen indult a nap. Szomorú voltam. Nem írt.  Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy pakol, készül a bulira, pihen, stb..., de mégis ideges voltam. Aggódtam érte. Folyton aggódom...hiszen ő a legdrágább Kincs, óvni kell! Nem tudtam enni, néhány darab gumicukrot sikerült, de az a mai napi teljes élelmem volt, mást nem sikerült megennem... Hihetelen mekkora befolyással van rám, mind testileg, mind lelkileg. Ha nem tudom, hogy mi van vele, akkor olyan, mintha megszűnnék, nincsennek emberi szükségleteim....nem vagyok éhes,szomjas fáradt...egyszerűen  csak Rá tudok koncentrálni. Ma is így volt. 

Három óra után végre írt.  Örültem.  Bár kicsit dühös voltam, hiszen az én szerelmi monológomra csupán néhány sort válaszolt, de a tudat, hogy jól van, megnyugtatott. Az egész világ napossá vált, ami eddig borult volt, minden ragyogni kezdett, hiszen tudtam, hogy rendben van. Innentől gyorsan telt az idő.  Megkezdtük a lánybúcsút, ami nagyon vicces volt, jókat nevettünk a különböző feladatokon, amiket előző nap raktunk össze a barátnőmmel. A menyasszony is nagyon élvezte, de még ilyenkor is két percenként néztem, hogy ír-e.  Megrögzött vagyok, nem tudok semmire koncentrálni, ha nem tudok róla, ha tudok akkor se igazából. Csak akkor tudok figyelni valamire, ha mellettem van...akkor minden kerek, akkor minden teljes. 

Eljött az öt óra.  Elkezdtünk készülődni, elindultunk az étterembe ahol Ő zenélt. Az én Fekete Zenészem.  Imádom a hangját, azt, ahogy játszik. Egyszerűen fantasztikus, és senkinek nincs ilyen jó! Ő a legjobb! Egy csoda! És nem csak az adottságai miatt, hanem a lelke miatt is, mert a lelkével énekel, és sugárzik belőle, hogy teljes szívvel csinálja mindaz amit csinál.  Én pedig elolvadok tőle....folyton.... Nézhettem, végre nézhettem őt, és nem 10 percig. Csodálatos látvány, minden porcikája gyönyörű, ahogy az ujjaival játszik, amikkel aztán engem fog....iszonyatosan felemelő érzés. Énekelt...nekem is....darabokra hullottam...folyton darabokra hullok tőle, amikor így látom, még jobban. Úgy ültem a padon, mint egy elalélt kislány, aki most kapta meg élete legnagyobb ajándékát, és ez igaz is, mert az én életem legnagyobb ajándéka Ő! Öröm volt ott lenni, beszélgethettem a tündér Anyukájával, ott voltak a tesói is, szeretem őket.  Tiszták. Kedvesek. Szeretnivalóak, de az én Kicsikém a legjobban a világon, csókot is kaptam tőle, és hozzá bújhattam, és nem érdekelt ki lát, nem érdekel ki tudja meg, ha bűn, hogy szerelmes vagyok, hogy megtaláltam azt az embert akit sokan egy életen át sem találnak, akkor leszek bűnös, akkor leszek a fekete bárány,de én szeretem őt, csak ő kell nekem.  Ő minden örömöm. Féltem. Rettenetesen. Aggaszt, hogy ennyire tökéletes, és nem akarom, hogy más is szemet vessen rá, és más is akarja, hiszen ő az én szerelmem, és már csak az enyém, és elképzelni sem tudom, hogy nincs az életemben, Ő minden.  Még mindig zenél, büszke vagyok rá, annyi erő van  benne, felnézek rá mindazért amit csinál, de aggaszt is, hiszen pihennie kellene, remélem hamar hazaér, és ír nekem...addig várok...várom a Hercegem...

 

Megosztás a facebookon

htFájdalom van bennem. Mérhetetlen fájdalom. Nagyon nehezen viselem a helyzetet amelyben élnem kell. Felemészt. Minden boldog és együtt töltött perchez úgy ragaszkodom, mintha az lenne az utolsó. Minden alkalommal úgy ölelem meg, hogy ha nem lesz több, akkor is a lelkemben maradjon az érzés. Magamba szívom az illatát, a hangját, a kinézetét...a szerelmét. Mindent amit ad nekem. Mindenről ő jut az eszembe, mindenhol őt látom, őt látom, őt keresem, kutatom, minden utcában, boltban, házban, helyen...mindenhol. Ma a temetőbe voltam az én Draga Dédimnél, és folyton az lebegett előttem, amikor együtt mentünk el. Vele jó volt ott lenni, vele volt erőm. Most ez a látogatás minden energiám kivette, mert a Dédimami és az Ő hiánya is égette a lelkem. Egyedül érzem magam. Egyedül fekszem le, egyedül ébredek. Egyedül várom az estét. Nincs velem, nem mesélhetek neki. Nem várhatom, hogy itt lesz órákat, mert nem lesz, pedig vágyom rá, minden pillanatban, minden rezdülésemben. Ha csak annyit kapnék, hogy nézhetem Őt, attól is boldog lennék, ha csak láthatnám a mozdulatatit, ha csak rátekinthetnék a tökéletes testére, a lelkére....ami átsugárzik mindenen. Nézném az erőt ami benne van, a szemeit...csak látni szeretném, ha nem is szólhatok hozzá. Soha nem szerettem így senkit, és beleőrülök, hogy nem lehetek vele.Annyira kell, annyira vágyom rá. Ha tehetném minden percben vele lennék, folyton...amíg élek. Sosem unnám meg. Féltem. Nagyon féltem. Az egész világtól. Minden nőtől, mindentől. Rettegek, mert ha csak keveset is látom, de az enyém. Nekem ír, ha tud, engem szeret, engem ölel át, hozzám bújik abban a pár tiltott percben, engem ölel, én hallom a hangját, de rettegek, hogy nem lesz elég. Hogy jön majd más akivel könnyű, akivel bármikor lehet, akivel nem kell titkolni semmit, aki megnevetteti, akit megszeret. Bízom benne, jobban, mint bármikor, de mégis, úgy félek. Nem akarom elveszíteni. Bele sem merek gondolni. Belehalnék. Megszűnnék létezni. Sosem tudok már nélküle élni. Mert ez nem egy átlagos szerelem...ez olyan, mint a filmekben...ahol a két szerelmes egymásra talál, és mindent megtesznek egymásért, mindent átvészelnek "ketten a világ ellen", olyan, amiben megérzem, ha jön, megérzem ha ír, ha hív, és ez kölcsönös. Egyszerre írunk egymásnak. Ugyanazt. Érzem. Minden rezdülését. Az ösztöneimben van. Olyan, mintha mindent tudnék róla. Mellette nyugodt vagyok, biztonságban érzem magam. Vele bárhová elmennék bármikor. Ő többet ad, mint bárki a világon. És ha ő nincs, akkor egyedül érzem magam. Bárki is van mellettem. Én nélküle csak fél vagyok. Ő az, aki kitölti az űrt, ami bennem van, amit orvosok próbáltak megfejteni, amire gyógyszereket szedtem, amire mindent kipróbáltam, de semmi sem hatott, arra Ő a megoldás. A gyógyszerem, a drogom, mert függő lettem....kell a napi adagom...

Megosztás a facebookon