Szörnyen érzem magam. Csalódott vagyok. Vártam Őt.  Vártam, hogy  lássam, hogy  találkozzak vele, hogy öleljem és csókoljam, azt hittem, hogy  ma ez lehetséges, de nem. Zenél.  Szeretem, hogy zenél, de most annyira fáj a hiánya, és nem ír, mert nem tud, nem beszélünk, megőrülök. Iszonyatos érzésem van. Nem írta meg hol lesz, fogalmam sincsen, azt sem tudom kivel van. Megőrülök ettől a tudattól. Éget. Rossz érzésem van, nem találom a helyem, nem tudom mit csináljak,szeretnék eltűnni, szeretném kirakni a lelkem a testemből, mint már annyiszor, hogy  ne érezzek, nem akarom érezni ezt a fájdalmat. József Attila két verse jár az agyamban, az egyik, a nagyon fáj, hiszen iszonyatosan mar. Olyan kétségbeesés van a lelkemben. Miért nem ír? Alig írt ma, nem volt olyan mint szokott...biztosan fáradt, de én fáradtan is tudom, hogy  szeretem, és éreztetem is, ő érzi vajon? Lehet fölösleges minden aggodalmam, de mégis kétségbe ejt, hogy  a barátnője vagyok, és fogalmam sincs arról, hogy  hol van, mikor ér haza, mikor tudhatok róla, és azt nem hiszem, hogy  annyi ideje sincs, hogy  leírja hol van, hiányzom neki, és szeret... Nem azzal van bajom amit csinál, hanem a mikéntjét nem értem.  Nekem a lelkem zokogni fog mikor elmegyek a Balatonra, pedig a Balaton a mindenem, de mégis ő folyton előtérben van. És minden időt megragadok arra, hogy  írjak neki, hiszen ő a szerelmem. Miért jár ennyi kínnal és fájdalommal az, ha az ember szeret? Miért nem tudok nyugodt lenni? Hogy biztosan biztonságban van, jól van. Miért?! Fáj a lelkem.  Ég.  Legszívesebben eltűnnék, ezért a másik vers: "Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom." Nem bírom tovább, csak sírok és sírok.  Nem bírom.  Nem akarok érezni.  Semmit. Meghalok. Hívott. Az a pár óra szörnyen telt, nem akarok ilyeneket, katasztrófa ez az érzelmi intenzitás, de most már jó. Egészen megnyugodtam. Nem akarok eltűnni. Talán a világnak sem lesz vége, csak szeretem.

Megosztás a facebookon