Ha az ember szeret valakit, akkor csodaként látja Őt. Mindent. Az összes tulajdonságát, még a hibáit is,ha egyáltalán vannak, a külsejét, a nevetését, az ölelését, a hangját, az életvitelét, az öltözködését, egyszóval a szeretett ember mindene csodálatos. Aztán telik az idő, és ezek a tulajdonságok átalakulnak. Már lesznek hibái a szerelmünknek, nem mindig vágyunk rá, sokminden nem tetszik benne, sokszor utálkozunk, más felé tekintünk, a hétköznapok problémái között elveszünk, velünk együtt a csodálat is.

Eddigi kapcsolataim során velem mindig ez történt. Elveszett a csoda, már ha meg volt egyáltalán. De idővel, hetek, hónapok alatt a csoda megkopott, és a szeretett lényben megtaláltam a hibákat, amiket utáltam, és többé már nem akartam szeretni azt, aki előtte fontos volt. Eddig így éltem. Mindenhol elmondtam, hogy nagy Ő nincs, csak szerelmek vannak, kisebb nagyobb, és csak alkalmazkodás kérdése, hogy működik-e a kapcsolat, és nagy vágyból nem szabad kapcsolatot kezdeni, mert rossz vége lesz,hasonló hatalmas "bölcsességeket" zagyváltam össze, mindaddig amíg nem ismertem meg Őt, aki maga a CS.O.D.A.

Az első perctől éreztem, hogy van benne valami különös, pedig "csak" egy gyerek volt a folyosón, de ő mindig mosolyogva köszönt. Az áhitatokat is szebbé tette. Emlékezetes maradt számomra, szerettem elmenni mellette, most is megmelegíti a lelkem a gondolat is. Én gyakornok voltam, államvizsga előtt álltam, az álmom kapuiban, ő pedig diák volt. 

Elballagott, én államvizsgáztam,felvettek dolgozni, vissza az iskolába, de ő már nem volt ott. Nagyon néha találkoztunk, amikor szintén megkaptam a mosolyt, és azt hiszem viszonoztam is, hiszen öröm volt Őt látni. Tanítottam, ő tanult. Semmit nem tudtam róla. Aztán emlékszem, a facebookon ráakadtam egy videójára, ahol énekelt, nagyon ügyes volt, nem is tudtam, hogy ő ilyet is tud, gratuláltam is neki. Tetszett. Aztán képeket is láttam, és a fekete haj, a fekete szem, és a zene kellően magával ragadott, de maradtam a földön, hiszen Ő nagyon fiatal.

 

Alapítványi bál. Az iskolánkban minden évben megrendezésre kerül, és a 2015/2016-os tanévben engem kértek meg arra, hogy tanítsak meg az első osztályosoknak valami református éneket. Nagyon sokat gondolkodtam a dolgon, rengeteget kerestem, nem tudtam, hogy mi illik igazán hozzájuk, és nem tudtam, hogy milyen zenei kíséretre számíthatok, hiszen a kollégám segítségét nem szerettem volna igénybe venni, és akkor fantasztikus ötletem támadt, megkérem Őt, kísérjen minket, hiszen volt diák, nagyon ügyes, biztosan tudok vele együtt dolgozni is. Úgyhogy írtam neki. Elvállalta. Hogy örült-e akkor  neki, azt nem tudom, de én iszonyatosan, az biztos. Segített kiválasztani, hogy melyik ének legyen, hogy legyen egymás után, én tanítottam a gyerekeket, ő tanulta a kiséretet, és közben gyakoroltunk, esténként, itthon a kis mini szintimmel. Már amikor először jött megszűnt a külvilág körülöttünk, csak beszélgettünk és beszélgettünk, ült az ágyam szélén, és olyan dolgokat mondott el, amiken meglepődtem, hogy megosztja velem, de megtisztelt. Egyre többet gyakoroltunk, egyre többet gondoltam rá, és egyre jobban rettegtem a gondolattól, és próbáltam elhessegetni, de nem ment. Ő volt a gondolatom reggel, napközben, este, állandóan. Megállás nélkül. Olyan zavarban voltam előtte, mint még soha. Emlékszem, bejött az iskolába, sétált az ajtó felé az udvaron, kezében volt a szinti, a kockás ing rajta, beletúrt a hajába, és rámnézett. Ahogy ott álltam az ajtóban, éreztem, hogy végem. Ennyi volt. Nincs tovább. Elvesztem benne. A főpróba előtt elmentünk pénzt levenni, nem volt pénz az automataban, annyira jó volt az a pár perc is kettesben. Teázott az asztalomnál, mellettem volt.

Jött a bál. Nem tudom, hogy amiatt izgultam-e jobban, hogy neki tetszek, vagy amiatt, hogy hogy sikerül a műsor. A gyerekek nagyon ügyesek voltak, Ő végig engem nézett, én őt, hatalmas tapsot kaptunk, boldog voltam, vele, mert ez a közös munkánk volt, ami sikeres lett. Egész este vele voltam, táncoltunk, fenomenálisan táncol, bár ő ezt tagadja, eltette a 11 B tombolát. Elolvadtam. Már akkor féltékeny voltam, mindenkire aki körülötte mozgott, és amikor egyszer 5 percnél tovább volt távol tőlem, akkor irtam neki. Énekeltem a szájától két cm-re, az Afrikát, hatalmas erő kellett, hogy ne csókoljam meg.

Hazaértem, az autóban Őt néztem, nem akartam elszakadni tőle. Meg akartam csókolni. Nem akartam elengedni, nem érhetett véget az az este csak úgy. 2015. november 14-én tudtam, hogy az addigi életem felborult, és már csak Ő van. Írtam neki, hogy sokat gondokok rá, hogy nem eszek és nem alszok, és remegek, nem tudok nem gondolni rá. Azt írta, ő is így érez, legszívesebben elfutottam volna az utca végére, és a nyakába borultam volna, de nem tehettem. Eltelt a vasárnap, egész nap Ő járt a fejemben.  Eljött a hétfő este...Ő belépett a kapun. Végre megint itt volt velem. Tanított zongorázni, imádom a kezeit, imádom ahogy zenél, nem is nagyon tudtam koncentrálni a Boci, bocira, hiszen minden érzékszervem arra összpontosult, ahogy veszi a levegőt és kifújja, és hogy itt fekszik mellettem, és leplezzem azt a hatalmas vágyat ami bennem van. Zenét hallgattunk... Te vagy az a nő...körülbelül tízszer hallgattuk meg ugyanezt a zenét, és akkor végre megcsókolt. Megcsókolt. MEGCSÓKOLT. Soha előtte nem éreztem még olyat, mint akkor. Szerelmes voltam. Minden porcikám imádta Őt. Csoda volt számomra. Az egész világ a miénk volt. Leírhatatlan érzés.  Később nagyon sokat találkoztunk, rengeteget harcoltunk,elveszítettük egymást, becsapott, hazudott nekem, megismertem, megismert. Elrepített a mennyországba, földhöz vágott és az égig emelt. Az életem része lett. Belemerültünk a hétköznapokba, de ő nem.  Ő kimagaslott. Ő ma is CS.O.D.A. lassan 8 hónapja ennek az első csóknak, és a szenvedélyem iranta azóta sem csökkent, ugyanolyan hévvel csókolom, vágyom utána folyton, felnézek rá, mert annyi mindent csinál, bízom az erejében, tudom, hogy mellette majd biztonságban leszek, ő mindent megteremt számomra, mindenben támaszkodhatok rá. Dolgos. Nagyon is. Ez megnyugtat. Feltölt. Dominál. Gyönyörködöm benne folyton, a tökéletes testében, a csodálatos hangjában, hogy mennyire ember, hogy mennyire jó ember, hogy mennyi gond nyomja a vállát, Ő mégis bírja, hajt és megy előre.  Okos. Humoros. Kívánatos. Tudja mi kell nekem.  Vannak hibái, de én még azokat is szeretem.  Mindent szeretek tőle és benne, hiszen Ő az, aki megmutatta, hogy van igazI szerelem, van nagy Ő, hogy nem múlik el a szenvedély, a csodálat, van az ember életében egy valaki aki megmarad hónapok után is annak aminek indult. Csodának. 

Megosztás a facebookon