Végig néztem az adatlapját, annyi emlék tört fel bennem. Annyi fájdalom volt, annyi rossz, annyi stressz és  aggodalom. Nem tudom akarom-e ezt a fájdalmat, hiszen sok rosszat adtunk egymásnak, rengeteg  üres  ígéretet. Oly sokszor bántottuk egymást. Megfogadtam, hogy nem lesz tovább, elfelejtem, mert rossz, mert fáj; bánt, de mégis.  Folyton vissza hajt hozzá a vágy.  Valami földöntúli érzés. Az, amelyikkel megérzem  a jelenlétét, vagy azt, hogy  gondolt rám.  Fáj.  Mégis remélem, hogy szeret úgy, ahogy én őt, mert akkor megéri. Ha rám mosolyog, vagy hallom a hangját, ha megérint, megcsókol, ír nekem valami szépet, vagy csak egyszerűen mellettem fekszik és nézhetem, akkor a világ a legjobb és legszebb hely ahol lehetek. Azokban a lopott 5-10 percekben is. Ami életben tartja a lelkem.

Megosztás a facebookon