Kedd van. Este. Kint hűvös az idő. Bebújtam a takaróm alá.  Fázom. A lelkem is fázik, próbálom az élményeimmel betakarni. Gondolkodom. Sajog a lelkem. Pedig örülnöm kellene. Furcsa napom volt. Jól indult. Írt nekem. Írtam neki. Örültem. Aztán féltékeny volt, ami egyrészt jól esett, hiszen ha félt akkor biztosan fontos vagyok, de mivel veszekedés lett belőle, így nem volt felhőtlen az örömöm.  A múltra tekintve nem éreztem túl korrektnek azt, hogy őt zavarja, ha én lájkolok valakit, főként, hogy ő mit csinált, de gondolkodtam, és rájöttem, hogy az a múlt. Nem élhetek abban, nem büntethetem vele, hiszen megbánta, most szeret és mellettem van.  Így átgondolva értettem meg, hogy mennyire fájhatott neki, és jöttem rá arra is, hogy azt a kis időt, amink van egymásra azt nem tölthetjük veszekedéssel. Nem fordíthatok hátat, nem durcizhatok be, hiszen akkor elveszek sok értékes pillanatot, és azt semmiért a világon nem akarom.

Gyakorlaton volt, 4-kor végzett, de csak 5-kor jött volna a busz, amivel haza jöhet, ezért kapva az alkalmon elmentünk érte. Addig is lehettem vele, a karjaiba, amíg jöttünk haza, mégha csak 15 perc lehetett, akkor is csodálatos volt. Ez volt a legtöbb idő amit együtt töltöttünk, mióta nem lehet velem. Hozzá bújtam. Rátettem a fejem a vállára, becsuktam a szemem, éreztem az illatát, ahogy veszi  a levegőt.  Fogtam a kezét, megcsókoltam....Újra éltem. Végre.  Nevethettem vele. Boldog voltam. Mikor hazaértünk, kiszállt az autóból, valamennyire nyugodt lett a lelkem. Remélem az övé is. 1 óra múlva ment dolgozni. Csodálom a teherbírását. Önmagamra emlékeztet, hogy amikor megtehettem volna, hogy nem dolgozok, én mégis dolgoztam, hogy megálljak a saját lábamon. Felnézek rá. Arra, hogy küzd, hogy csinálja, hogy bírja, hogy nem egy puhány otthon ülős kisfiú, hanem ő egy Férfi, aki keményen dolgozik. Vonz. Bizalmat, nyugalmat, tiszteletet és csodálatot vált ki belőlem. Szeretem. Szeretem amikor olajos, szeretem amikor az állatok között van, izzadtan, porosan, koszosan, tisztán, mindehogy.

Mikor ment a munkába, beugrott hozzám, szigorúan egy percre, odaadhattam neki a sütit végre, üdcsit, és persze a gumicukit, az nem maradhat el. Kaptam csókot, és nagyon nehéz volt elengeni, teli voltam vággyal, nagyon akartam, kívántam...szerettem volna, ha eltölt velem egy kis időt...de mennie kellett. Megértem, és hálás vagyok neki, hiszen hazafelé is meglátogatott. Úgy viselkedik velem, mint akkor amikor megszerettem. Érzem, hogy szeret.  Boldog vagyok. 

Kedd van. Este. Kint hűvös az idő.  A lelkem fázik.  Találkozik egy lánnyal, aki a barátja, akivel találkozni kell, hiszen a barátok kellenek, de mégis megszakad a szívem. Egy lánnyal lesz, egy lánnyal aki "csak" a barátja, akivel akár egész délutánt is eltölthet, és én erről nem is álmodhatok. Nagyon fáj ez a helyzet.  A tehetetlenségem, úgy érzem beleroskadok, hogy más többet lehet vele, többet nézheti a gyönyörű szemeit, többet hallhatja a fantasztikus hangját, nézheti ahogy nevet, hallhatja azt, hogy mi történt vele, ülhet mellette...tölthet vele idő.  Órákat. Míg én nem. Belehalok. Azt érzem, hogy nem bírja ki a lelkem. Soha a világon nem szerettem még így senkit, nem volt még ilyen fontos senki. Vele ébredek, rá gondolok egész nap, vele fekszem, folyton róla beszélek, álmodozom róla, nyitott szemmel, napközben. Nézegetem a képeit. Gyönyörködöm benne, várom, hogy  írjon. Ragyogok, ha velem van, ha tudom, hogy szeret. Mindenem meg akarom osztani vele. Megérzem, ha ír, hevesebben ver a szívem, mikor tudom hogy látom nemsoká, pont úgy, mint a legelejèn. Egyszerűen imádom. A mindenem.  A lényem része. Vele vagyok egész, és nem lehet velem. Úgy érzem magam, mint Júlia...ő pedig a Rómeóm, és emészt a kín. 

Kedd van. Este. Kint hűvös az idő.  A lelkem forró. Szerelmes vagyok. 

Megosztás a facebookon