Csalódottan aludtam el. Mert megnéztem   az adatlapját....és én nem írhatok oda én nem lehetek vele, nem lehetek az élete része.  Felemészt ez a fájdalom. Féltékeny is vagyok, hiszen annyira csodálatos ember és ezt más is látja.  Féltem.  Azt szeretném, hogy csak az enyém legyen. Senki másé, hogy ne gondoljon más lányra, főleg ne írjon másnak, ne találkozzon mással, mert a szívem szakadna bele. Este láttam az Édesapját. Felkavart. Iszonyatosan. Annyira, hogy elalvás előtt dühös voltam. Nem értem miért utál, nem értem mi a problémája velem, hiszen segítettem is őt, ha kellett ott voltam, beszélgettem vele, vígasztaltam, sütöttem neki a tortát, mikor egyedül érezte magát felhívtam...most mégis ellenség vagyok, számomra megmagyarázhatatlan okokkal, és fenyeget. Dehát ilyenek az emberek, hiába adsz bármennyi jót, egyetlen rossz után, mindet elfelejtik. Ez fáj a lelkemnek,az is  ha valakivel nem vagyok jó kapcsolatban, mert ha elmegyek erről a világról akkor nem akarom, hogy bárki rosszul emlékezzen rám, de ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni, mert jogtalannak és oktalannak látom, és a vérem forr attól, amit megengedett magának velem szemben. Elmondhatatlan helyzet. Főként, hogy az én Kicsim nem tehet erről, és nem tud mit csinálni ezzel a helyzettel. Mérhetetlenül nehéz lehet neki két ember között lenni akiket nagyon szeret. Ezért próbálom megérteni,  és tekintettel lenni rá, félre tenni az aggodalmaim. Aztán vele álmodtam. Legalább ott vele voltam. Nagyon jó volt. Reggel arra ébredtem -ami azután, hogy vele ébredhetek a második legjobb dolog a világon-, írt. Ráadásul küldött szerelmes képet. Ilyenkor minden fájdalmat elfelejtek és azt érzem, hogy megéri. Minden.  Érte.  Mert a szerelmével elrepít  az égig. Ma már ez az egyetlen dolog, amitől igazán boldog vagyok, és persze a tudat, hogy még egy nappal kevesebb és együtt leszünk. 

Megosztás a facebookon