A fájdalom...ami folyamatosan mar. Este van. Egyedül jöttem  haza, egyedül fekszem az ágyamba.  Szomorú vagyok.  Ma a családommal voltam, és a barátaimmal, lekvárt főztünk a Nagyszüleimmel, fagyiztam a barátaimmal, megnéztük a Tiszát, írt egy kedves barátom, akivel régen beszéltem. Láttam Őt! Tehát egészen mozgalmas és élményekkel teli napom volt, de mégsem vagyok elégedett. Csalódott vagyok. Tehetetlennek érzem magam a saját sorsommal szemben, és ilyen még sosem történt velem. Nehéz ezt elviselni, hogy nincs fegyver a kezembe, nem látok kiutat, nem tudok megoldást a helyzetünkre, és egyre többször megkörnyékez a gondolat, hogy  jó-e ez így, és  boldogok vagyunk-e. Ma volt olyan, hogy nem írt, mérges voltam rá, dühös voltam. Azzal a mérhetetlen haraggal, amit senki más irányába nem tudnék érezni, de nála nagyon is. Később írt.  Veszteség érte. Sajnálom.  Szeretném a karjaimba zárni, megnyugtatni, oda adni neki mindazt a tapasztalást amit már megéltem, és  amivel ma már tudom, hogy  egy ember elvesztése mérhetetlen fájdalommal jár, mégis menni kell tovább és arra gondolni, hogy  neki már semmi sem fáj.  Vigaszt szeretnék neki adni, és  nyugalmat, hogy érezze, hogy  ha az élet még ha csak néhány pillanaton múlik is, de van ami után  nem számít mennyi van. Én  ezt érzem.  Nem számít mennyi van, mert ő  itt volt. Mert megéltem vele annyi mindent. Csodákat. Olyan érzéseket amiknek a létezéséről sem tudtam. A barátaimnak meséltem ma róla, és azt mondták, olyan, mintha nem is én lennék, kivirulok, és áradozok róla, ha beszélnek hozzám meg sem hallom, csak mosolygok. Hogyne tenném, hiszen elvarázsol, zenél, büszke  vagyok rá, iszonyatosan gyönyörű az arca, minden porcikája, fáradhatatlan, céltudatos, hatalmas testi és lelki állóképessége van, ugyanakkor gyengéd és megértő, és  iszonyatosan óvatosan tud megérinteni az erős kezeivel. Imádom.  És  hálás vagyok ma is, hogy  közelebb  kerültem ahhoz, hogy  velem legyen. Remélem kitart mellettem.

Megosztás a facebookon